A hőre lágyuló elasztomerek (TPE) nagyjából két típusba sorolhatók: általános-célú TPE-k és műszaki TPE-k. A mai napig a terület több mint 10 fő kategóriát és több mint 30 különböző fajtát ölel fel. Amióta a német Bayer először 1938-ban felfedezte a poliuretán-alapú TPE-ket,-amit követően a Phillips és a Shell amerikai cégek kifejlesztették a sztirol-butadién-sztirol (SBS) blokk-kopolimer TPE-ket, és 1963-ban megkezdték az 1965-ös sorozatgyártást. Az olefin{17}}alapú TPE-k az Egyesült Államokban, Európában és Japánban az 1970-es években – a technológiai innováció szüntelen volt. Folyamatosan új TPE-fajták jelentek meg, kialakítva azt a hatalmas és összetett TPE-képet, amelyet ma látunk, és jelentős előrelépést jelentenek a gumi- és műanyagipar integrációjában és konvergenciájában.
A jelenleg világszerte ipari méretekben gyártott TPE-k a következők: sztirol-alapú típusok (SBS, SIS, SEBS, SEPS), olefin-alapú típusok (TPO, TPV), dién-alapú típusok (TPB, TPI), vinil-klorid-alapú típusok (TPVC, TCPE), uretán{5}alapú típusok (-észter{5}) (TPEE), amid-alapú típusok (TPAE), fluorpolimer-alapú típusok (TPF), szilikon-alapú típusok és etilén-alapú típusok, többek között. Ez az átfogó kínálat a modern szintetikus gumi- és műgyantaipar szinte minden ágazatát lefedi.